1880. június 10-én, 141 egy évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Kaffka Margit, a magyar irodalom egyik legjelentősebb női alkotója, a Nyugat-nemzedék tagja, öt regény, valamint számtalan költemény, elbeszélés és cikk szerzője.

Emlékezzünk rá A város című versével, mely először a Nyugat hasábjain jelent meg 1910-ben:

Kaffka Margit: A város

I.

Haloványselymü reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
- Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Sulyos kőhidak át a platinafényü vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- - Sok csiklándón uj látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen teritve... Itt űlök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsik szállal át -, beletáncol a mézbe -
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

II.

Árkádos ut, faragott, régi kövek!
Nosza! Két búzgó szemembe venni
Óbetüs irást, ives kapuboltot,
Mindent!Lallala! Megindultam, hát menni! 

Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok,Ó -, jobbra a viz már hidtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!

Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra -, ha balra -,
Jő nekem egyedül, igen, igen!

Itt templom, ott hidak -, itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok sulyos Ígéret!
Dologra! Látni! - Ó, mindjár megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd űlök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

III.

Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc -, még három, kettő!
Ver zengve -, s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe,
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.

 És hosszu, vontujju, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet irnak és tovalengnek.

 A halál azalatt egyre csenget.
"Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiuság tükörrel.

De ö "Igen!"-t bizonygat kis váz-fejével. - - -
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldál, Halál,

 Amig uj óra száll. 

IV.

Mélyülő ivek elnyult, denevérszinü árnya,
Szilánkba - tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba. 

Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszinek
Közt selymes, zümmögö hipnózis lágy fénypalástba járkál.

Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
- Hűs légutat híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanu - dicsfényt jelentett a zöldszin üveg

Gyöngén egymásra - tett kis forró tenyereim közén
Igy lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. - -

V.

 A várfal tornya. - Jön kulccsal ifju parasztasszonyka,
Megy előttem gyertyával horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
"Éhbörtön és kinzóház és vesztőhely volt e torony!"

"Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszu kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, igy sorba -, leeresztették."

Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit;
- "Ült, foglalt, konspirált -, s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig,
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja -, s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.

Valóban, ez ölnyi köfal, e sulyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyit ki azóta, hány profúnl kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek -, sorát e versnek -, tán ráfogás, szinfal az egész! 

- Ki! - - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiu trónol fáskamaraküszöbén, deszkaládán,
Zöldharisnyás, porostérdü. Gajdol játszós - komolyan ott,
Kezébe' hosszu, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.

VI.

A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. - -
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva -, mert szűk a hely már -, zsufoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak -, cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.

Még esőtől nedves a ribesz. - Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az alját,
Kis gyöngédleves ága a vésett betükbe lankad, - -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név -, mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, - -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!

Egy kavicsot -, tiszteletül a törzs cimerjelébe itt!
Nagyhirü rabbi Lew, csillagok utja - tudója e holt,
- - Komoly, középkori zsidó -, sápatag, hátba hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleskóba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár, (titkos alkimista,) szent lévita és
Tiz gyerek apja volt.

VII.

- - És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom: (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek.
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak,
önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, é n, a fölöttem-itéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerü, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad s elfeled,)
Őnmagáért-való fazöldnek embersirok felett
És párzó, vizes gyikoknak a temetőfalon,
Mindennek -, nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!

VIII.

Szikrázó virág-szinfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve -, márványpad, nyirott bokor; - - -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,

Rózsaszin délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zűmmögő nyüzsgés.
- -Lenn, messze alattam a város, a város. - -

Top, Top! - - A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenkint görcsösen előrefeszíti a botot.

Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen. - - -
Megint vár -, liheg. Most a virágokat szemléli -, s mosolyog.
A kút nimfáin is tünődik soká -, mert aközbe pihen.

Kedves! Mint egy gyerek! - Virágai kőzt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? - -
Hálisten elhaladt -, nem látott. Megmentve néki e magány!

IX.

Jaj! - Már lámpák gyúlnak a homályban. -
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne -, ha feledném a hotel nevét?

Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok elött bámész, rossz-arcú népek. -

Jaj! Miért is futok én itten? - -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?

Jaj! Egy utcácska még -, kettő -,
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.

X.

Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst -, a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok szanaszét -,
Jó biztonságos fény. Jó meleg kultúraszag.

És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó -, otthoni csomagok -, és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- - Most vetköztetik le a kisfiamat.

Otthoni szobám. - Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.

 *

A kép forrása:
Rónai Dénes/PIM/Europeana.eu