102 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Kaffka Margit spanyolnáthában. Kisfia, Lacika mindössze egy nappal élte őt túl. Családja és barátai mellett többek között a Nyugat szerkesztőségének tagjai is gyászolták őt, s az egyes irodalmi-kulturális lapok, folyóiratok munkatársai a magyar irodalom óriási veszteségeként hivatkoztak rá cikkeikben. Az Uj Idők névtelen szerzője a következő sorokkal zárta Kaffka-nekrológját: “Most már árva az íróasztala…”

A Kaffka Margitra való emlékezés jegyében most a vele kapcsolatos nekrológokból, visszaemlékezésekből, anekdotákból készítettem egy válogatást.

Bauer Hilda

Bauer Hilda és Kaffka Margit mindvégig szoros rokoni barátságban álltak egymással (Hilda Kaffka második férjének, Bauer Ervinnek a testvére volt) , s egy ideig (1913–1915) együtt is laktak, így nagyon közelről ismerte sógornőjét. Részt vett a Kaffka lakásán tartott vasárnapokon, amiken civil és író barátok (Ady, Babits, Balázs Béla, Tersánszky, Ignotus, Schöpflin, Szabó Dezső, Kosztolányi stb.) verseket olvastak fel egymásnak, és különböző társadalmi, politikai és irodalmi kérdéseket vitattak meg. Az 1985-ben megjelent könyvében egy ilyen közös összejövetel emlékét idézte fel:

Egy du., már a Naphegy u. 15. sz. lakásban volt, nála voltam. Többen voltak írók, köztük Babits is. Margit verseket mondott, mindig megmondták neki, mit mondjon, és ő készséggel tette mindannyiunk gyönyörűségére. Egy Balázs Béla-verset akart mondani, de Babits hevesen tiltakozott, gyűlölte Balázst, ki tudná megmondani, miért — sok embert gyűlölt. Rossz modorú, tapintatlan volt és úgy szidta Balázst, pedig tudta, hogy a fivérem, hogy Margit megsokallta (pedig akkor már nem volt jóban Herberttel), és leállította. Margit mondta tovább a verseket, és rendesen el-mondásuk után mondta meg v. jöttünk rá, kinek a verse. Az egyik vers után megállt, kérdezte hogy tetszik. Mindenkinek nagyon tetszett, Babitsnak is. Balázs Béla egy verse volt, és Margit békítően mondta, hogy lám, van ott szép vers is — de Babits, aki majd megpukkadt dühében, az arca egészen eltorzult, azt mondta: „Hát persze, ha maga olvassa, minden vers szép.

Fenyő Miksa

Fenyő Miksa 1902-ben, Józsefvárosban ismerkedett meg Kaffka Margittal, aki épp a nagyanyjánál vendégeskedett. Kaffka már akkor mély benyomást tett rá, s az addig megjelent versei alapján Fenyő már akkor tudta, hogy idővel a magyar irodalom egyik meghatározó szerzőjévé válik majd. A Nyugatban megjelent nekrológjában többek között így emlékszik vissza Kaffka Margitra:

Szíves és finom jelenség volt, csupa közvetlenség, elfogulatlanság és tágra nyitott szemű kíváncsiság. […] A ragyogó intelligencia, mely gyémántjával bevilágít a lelkek legrejtettebb zugaiba. A tökéletes elbeszélő, aki könnyen, természetesen, acélhajlékonysággal bánik a maga anyagával, a magyar nyelvvel. Ragyogó intelligencia volt, alig tudom párját. Persze megsejtés, megérzés nélkül nem lehet produkálni azt, amivel ő bennünket megajándékozott, de mégis elsősorban intelligenciája volt, amely az élet telijéből kihozta számára mindazt, ami érdekelte s amit érdemesnek talált az alakításra. […]

Hányszor esett meg velem s bizonyára barátai közül mindenkivel, hogy életük valami hétköznapi eseményét, holnap már elfeledtet, elmondották neki, néha csak egy felelőtlen megjegyzést, véleményt, miegymást s idő múltán valamelyik Kaffka-regényt vagy novellát olvasva, egyszerre csak szembetalálkoznak ezzel, de már – mint a mesében szokott történni – paripán és királyi palástban. Tolla nyomán színt, életet, művészi jelentőséget kaptak, mesévé, életté terebélyesedtek.

F. Fürth Margit

F. Fürth Margit költőnő Kaffka Margit tanítványa volt a miskolci polgári leányiskolában. A Kaffkával kapcsolatos emlékeit egy 1933-ban megjelent cikkben osztotta meg az olvasókkal, s így emlékezett vissza a pályakezdő alkotóra, s a verseit olvasó tanítványaira:

Ahogy elnézem az egyenletes, kissé hegyes, apróbetűs írást [t.i. Kaffka Margit emlékkönyvbe írt mondatát], egész képsor elevenedik meg előttem: Kaffka Margit magas karcsú alakja, ahogy suhanva lépdel a katedra felé, a pódiumra fellép, graciózus mozdulattal kissé megemeli jobb térde fölött a hosszú szoknyáját; leül a székre, félig az ablak felé. félig felénk fordul, felbodrozott hajával, tágranyílt mélynézésű kék szemével; ahogy beszél, — előadás közben elkalandozik a háztartástan-órán, szobaberendezéseken át, életekre; közben finoman érinti a nő nemiségének végzetes befolyását a nő emberi sorsára, — míg áhitatos hallgatásunkba belesüvít a csengő és a tanárnő és a tanítványok egyszerre vesznek mély, sóhajos lélekzetet.

Volt valami élményszerü zöngéje minden órának, arait vele töltöttünk, már akkor is, amikor még nem tudtuk, ki ő.

[...] egy nap mit hallok?
— Nini, micsoda hosszú kritika egy verseskötetről. Egész verseket hoz az elismerése bizonyítására Kaffka Margit! Nem az, aki a ti iskolátokban tanít?

Erre a felfedezésre vége volt a jó magaviseletnek. Valóságos indián csataordítással vetettük magunkat a lapra. És másnap az osztályba lépve mint valami győzelmi trófeumot, diadalmasan lobogtattam meg a hirlapot.

Azon a héten minden óraközi tízpercnek meg volt a szenzációja. Egyik lány az Uj Időket, másik a Hét-ét, harmadik a Pesti Naplót hozta, lopta el hazulról s ahogy vége volt az órának, felrepült egy lappal a kezében a katedrára egy-egy matrózruha fölött libegő copf és felolvasta a Kaffka Margit könyvéről szóló bírálatot. Az Uj Idők is közölt két verset, amelyet mi buzgón másoltunk le vászonfedelű, vonalozatlan füzetünkbe. amelynek az első lapján rondírással díszlett a cím: Kedvenc verseim.

Füst Milán

Füst Milán és Kaffka a Nyugat folyóirat révén ismerkedtek meg, és hamar jó barátságba kerültek egymással. Füst – Tóth Árpád társaságában – gyakran vendégeskedett az írónő Márvány utcai lakásában, aki fiatal koruk ellenére a kezdetektől fogva művészként kezelte őket, s mindig részvéttel és nagy odafigyeléssel hallgatta meg a problémáikat. Füst egy 1928-as, Nyugatban megjelent cikkében így írt Kaffkáról:

Ezt az édes szomorúságot érzem olyankor is, mikor a Márvány-utca felé visz utam. – Itt lakott ő! –mondom magamnak s megállok egy ház előtt. Felnézek a földszinti ablakokra, majd lehúnyom a szemem, hogy a szobák berendezését is lássam. Néha sikerül így egy-egy pillanatra még a hangját is felidéznem, annak nyugtalan és nyugtalanító vibrációját hallanom… vagy látnom őt, amint éppen ott gubbaszt zsámolyán s töprengésektől meghajszoltan, kimerült arccal tesz fel egy kérdést… de nem várva be válaszomat, arra nyomban meg is felel… […]

Idősebb volt nálunk, s mikor mi írni kezdettünk, ő már neves író volt s még előttünk is tekintély. S mégis, nemhogy fölényes lett volna velünk szemben, inkább még alázatos volt. Alig hogy megjelentünk a porondon: ő magához méltó művészeknek fogadott el minket azonnal

[…] szótlanul be is mentünk [Füst Milán és Tóth Árpád] hozzá, – az egyetlen íróhoz, aki közénk tartozónak vallotta magát, bárha valamelyest jobb dolga volt már, mert állása volt. Jó meleg volt nála. Meg is tisztelt minket, – úgy fogadott, ahogy nagyrabecsült művészeket szokás. Szivarokkal és teával kínált. Ott sürgött-forgott körülöttünk. Később lila-ernyős lámpákat gyujtott. S mikor belefogtam hosszú, véghetetlen panaszaimba, értem könnyezett. – Hajnal felé mentünk el akkor onnan. S ugyan az úton megint alig szóltunk egymáshoz, mégis éreztem, hogy Árpád is jobbkedvű, – szíve megkönnyebbült. Hogy ma nem fog sírni.

Schöpflin Aladár

Schöpflin Aladár és Kaffka Margit szintén a Nyugat folyóirat révén ismerkedtek meg egymással. Schöpflin nemcsak rendszeresen írt Kaffka alkotásairól, de nagyon szoros barátságban is álltak egymással. Schöpflin egy nappal Kaffka és kisfia, Lacika kórházba kerülése előtt járt az írónő lakásán, aki jókedvűen, reménytelien mesélt neki a terveiről, többek között egy régóta tervezett történelmi regénnyel kapcsolatosakról. Kaffka halála után a Vörösmarty Akadémia – mely épp az írónő halálának napján tartotta alakulógyűlését – tagjai őt bízták meg Kaffka Margit életrajzának megírásával, ami azonban sajnos sosem készült el. A Kaffkának emléket állító cikkeiben így emlékszik vissza egykori író- és munkatársára:

Végsőkig   feszült   szellemi   és   értelmi   életet   élt   mindig,  nyugtalanul   kereste   az  élet   és   az   irodalmi   megnyilatkozás   számára   legtöbb   lehetőségeit   nyújtó   formáit,  azok   közül   a   természetek  közül  való  volt,  a  kik  perczekre  sem  tudnak  csendesen  megülni,  mindig  kergeti  őket  a  nyugtalanság   és   ezért   tízszeres   intenzitással    élnek    át   mindent.

…a belső látása, amellyel az élet jelenségeit, emberi mozdulatokat és szavakat megfigyelte és emlékezetében elraktározta, szinte félelmes volt. Nem csak a tényeket látta ilyen pontosan, hanem mindenféle kapcsolataikat, az élet szövevényében való elhelyezkedésüket is, – azt lehet mondani, szervesen látott.

Tersánszky Józsi Jenő

Tersánszky és Kaffka 1910-ben vagy 1911-ben (a pontos évre az író már nem emlékezett) ismerkedtek össze. Elmondása szerint az írónő nagyon hamar barátságába fogadta őt, és az elkövetkező évek során rendszeresen összejártak, beszélgettek, fontos kérdéseket (például irodalommal, alkotással kapcsolatosokat) vitattak meg, így Tersánszky nagyon jól ismerte az írónőt. Egy, a Nyugat folyóirat hasábjain megjelent írásában így emlékezett vissza Kaffkára:

[…] Kaffka Margit egy értő, aranyszívű teremtés volt. Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam őt. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam őt ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelkű embernek. […]

Ha lehet egy formulát húzni egy élő emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni őt, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ő éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok.

Ő az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkelődéssel, megrovással, visszavágással.

[…] csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom elől és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél. […]

Margit asszonynak fő vesszőparipája volt mindig férfi írókollegákkal szemben az, hogy rémesek az írásaik női alakjai. Ámde nemcsak a női lélekről volt szó, mert ez hagyján lett volna. Hanem Kaffka Margit inkább direkte arra vetette magát, ahogy a férfiírók külsőleg jelenítik meg hölgyalakjaikat:

– Az istenért! Csak férfiíró egy női toalettet le ne írjon. Egyenesen irtózatos, hogy férfiírók milyen lehetetlen toalettekben látják imádandóaknak női eszményeiket. Nem gondolják meg, hogy milyen illuzióromboló az, hogyha egy különben elviselhető hősnőjüket valami maskarába öltöztetik. Minek részletezik a nőiket, ha nem értenek hozzá? Írják oda, hogy gyönyörűen, egyszerűen, választékosan, elegánsan volt öltözve a hősnő. De ne kezdjék el, hogy ilyen színű és amolyan szabású és csipkéjű és szalagú és virágú öltöny volt a hősnőn, mert az ember elájul ettől.

*

Források:

Bauer Hilda, Emlékeim. Levelek Lukácshoz, MTA Filozófiai Intézet, 1985.
Fenyő Miksa, Kaffka Margit, Nyugat, 1918/24.
F. Fürth Margit, Találkozásaim Kaffka Margittal, Literatura, 1933/8.
Füst Milán: Emlékezés Kaffka Margitra, Nyugat, 1928/23.
Schöpflin Aladár, Kaffka Margit, Vasárnapi Újság, 1918/49.
Schöpflin Aladár, Kaffka Margit, Nyugat, 1935/8.
Tersánszky J. Jenő, Kaffka Margit. Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében, Nyugat 1931/15.

Kaffka-fotó: OSZK